Kilencedik fejezet - Holnaptól

A Csillagvizsgáló toronyból teljes kilátást lehetett nyerni a Fekete tóra. Hermione már az ünneplő talárját viselte, két kézzel kapaszkodott a torony rácsaiba. Ketyegések, a szirének csobbanása jelezte neki, hamarosan eljön az idő. Mikor fél hetet üt az óra, barátai beülnek a csónakokba és átkelnek a Roxforthoz.

Ők együtt sétálhatnak be a Nagyterembe, leülnek a Griffendél asztalához és várnak. A beosztásra, vacsorára, Hermionéra. 

- Granger, beszélni akarok veled! - a lánynak szeme se rebbent a hangnemtől, stílustól. Hozzá kell szoknia ehhez, ahogy a szőke fiú jelenlétéhez is, akárhova megy. 

- Tessék, itt egy újabb remek alkalom. Lesz is jó pár, választhatsz! - a ködös estében megjelenő Roxfort Expressz látványa felkavarta mindkettejük gyomrát. 

- Csak éljük túl az idei tanévet. Bár a magam létében nem kételkedem, ellenben a tiéddel. 

- Nem kell többször a szememre hánynod, mennyire nagy szívességet teszel, Draco - a könyvtárban lezavart jelenet kísértette. Látta a fiún, hogy valamiért kétségbeesett, eltűnt belőle a szín és a jó modor. Ami igaz, hogy egy pillanatra volt csak jelen, de ott volt. 

- Vigyázni fogok rád, mert ezt kérték tőlem. Elkísérlek a nyamvadt óráidra, még ha a szerda éjfélkor tartott asztronómiára is be kell ülnöm. Ez a kötelességem, a véremben van a kudarctól való undorodás. Ahogy az is, hogy utálnom kell mindenkit, aki kudarcra van ítélve. 

- Hamarosan ide érnek - meredt Hermione a tó vízére, amin több száz csónak siklott anélkül, hogy hullámokat keltettek volna. 

- Én döntöttem - csattant fel Draco, a lány hátra nézett.

- Igen, de nem a saját akaratodból.

- Tévedsz! Bizonyítani akarok, hogy méltó vagyok. Nem hozzád... - fintor suhant át arcán, nyelt egyet. - Tudod jól, mennyire fontos egy feladat. Megbízás, amit te kaptál és ha elbuksz, elbukik minden más is, amihez közöd van. Ez nekem próbatétel. Ha egy sárvérű életére...

- Hagyd ezt abba! - szakadt ki Hermionéból, Draco mérgesen összeszorította a száját. - Ne nevezz mindig sárvérűnek! 

- De az vagy, hiába szépítem az amúgy is mocskos körülményeket. Mint mondtam, ha tudok...rád vigyázni, akkor Voldemort már nem is...

- Draco, elég! - Hermione most már sikított, a rácsok támaszként szolgáltak neki, miközben remegő tagokkal igyekezett felállni. - Nem hallgatlak tovább! 

- Egyszer muszáj lesz tudnod az igazakat. Bizonyos értelemben a részed leszek idén, és velem együtt a hozzám tartozó dolgok is. 

- Ezzel rá érünk foglalkozni máskor is. 

- Nem. Gondolj csak bele, mikor a karácsonyi szünetet is nálunk töltöd. A bálra velem kell menned, és nem biztosítom magam. Vagyis ha én nem megyek, nem mész te sem - először a Hollóhátasok szálltak ki a csónakokból. Hermione hallotta, ahogy Hagrid évfolyamonkénti felállást kért. - Az óráidra kötelező mennem. De minden más egyébre nem. 

- A Kviddics...

- Idén jelentkezem. Fényesebben tüntet fel, és legalább végre lesz normális fogója a Mardekárnak. - Griffendélesek sorakozója következett. - Légy boldog, Granger, hogy ennyivel megúszod! 

Egyedül ült a Mardekár asztalánál, amin most méregzöld terítő terül szét, gyertyák helyezkedtek el minden harmadik szék előtt. A tanári asztal egyenlőre üres volt, csönd uralkodott. 

Zsivaj, kicsapódtak az ajtók. A bal oldalon Piton professzor jelent meg, nyomában a többi tanár. Idegőrlő pillantással jutalmazta Hermionét, kíváncsian várta, hogy Draco megtalálja a helyét. A fiú épp akkor sietett be, nyakkendőjét szorosra húzta. Idegesnek tűnt, pedig nem vallt rá. 

Tépelődött a lehetőségeken, végül Hermione jobb oldalán foglalt helyet. 

- Itt mindig Pansy ül. - magyarázta meg Draco a választását, Hermione számára már érthető lett az ülésrend ezen része. 

A híresztelések szerint a Parkinson lány oda-vissza volt Dracoért. Néha már olyan szösszenetek is a diákok fülébe jutottak, hogy ő lesz a következő Mrs Malfoy. Erre mindenki sok esélyt látott, kivéve maga, Draco. A fiú úgy gondolta, életének ezen része nem tartozik szülei hatáskörébe, nyugodtnak félreutasíthatja a lányt. Pansy furcsa, megnyilvánulásai sokszor kínosak. 

- Én inkább... - Hermione nem tudta befejezni a mondatot.

A Nagyterem ajtaja lassan kinyílt, diákok özönlöttek be. Nem elsőévesek voltak. 

- Mégis mit jelentsen ez? - éles, magas hang szelte át a terem légkörét. Hermione egész testében megmerevedett, mikor minden szem rá szegeződött. Arcába tódult a vér, kezei remegni kezdtek az asztallapon.  Draco megköszörülte a torkát, nem mondott semmit. 

- Hermione! - dulakodás alakult ki Mardekárosok és Griffendélesek között. Az utóbbi ház tagjai rögvest magyarázatot akartak, ahogy a Mardekár hatod éves tanulói is. A többieket nem érdekelte a helyzet, jobb elfoglaltságot is találtak. Fogadtak. 

A lány Ron és Harry arcát pillantotta meg a tömegben. Mindketten letaglózva álltak meg Binns professzor intésére, a Nagyterem elcsendesült. 

- Üljetek le! - harsogta egy hang, mindenki a tanári asztalhoz fordult. - Most! - Piton professzor állt Dumbledore helyén, a varázsló nem tartózkodott a teremben. 

Vitát szított a helyfoglalás. Senki nem akart egy sárvérű mellé ülni, aki "betolakodónak" számított. Crack és Monstro fintorral és nem valami szép szavakkal jutalmazták Hermionét, kérdésekkel kezdték bombázni Dracot. 

- Az az én helyem, te... - Pansy jelent meg mögöttük. 

- Mi? - Draco a mardekáros lány szemébe nézett. - Fejezd be a mondatodat! 

- Azt akarta mondani, amit te is szoktál. - innentől pedig szavak nélkül kommunikáltak. Pansy kénytelen volt Avery mellé ülni, míg egy barna hajú, hegekkel borított fiú ült le Hermione másik oldalára. 

A lány végig érezte a tekinteteket magán. A beosztási ceremónia közben, a vacsora alatt és után is sugdolóztak róla, róluk. A Griffendélesek aggódva, sajnálkozva néztek rá, mikor elmentek mellette. Néhány tanár, köztük McGalagony is ugyan úgy viselkedett vele, mintha mi sem történt volna. Elvégre nem mutathatták ki, mi mindent tudnak. A diákok számára érthetetlen maradt, és az is lesz végig. 

- Felkísérlek a hálókörletedhez - Draco került ki a tömegből, a mardekárosok döbbenten figyelték, ahogy megragadja Hermionét a könyökénél fogva és elindult vele. A lányt a sírás kerülgette, megaláztatásokon és egy borzalmas estén volt túl. 

- Holnaptól nehezebb lesz - megtorpant a lépcső tetején, Draco a tőle négy lépcsőfokkal távolabbi részen állt. - Bájitaltan az első. 

- Meg kell szokniuk, ahogy neked is - úgy tűnt, itt nem fejeződött be a beszélgetésük. 

- Én...

- Én is - motyogta Draco, majd hátat fordított és eltűnt a felfelé igyekvő fiatalok sokaságában. 

Hermione most először érezte azt, hogy valami még az eddigieknél is jobban nem stimmelt. Nem tud kiigazodni, reálisan látni. Sajnálta Dracot. Ahogy a fiú is őt. 

Nyolcadik fejezet - Bújócska

Mintha versenyt futna az idővel, Draco sebesen haladt lefelé a Nagyteremhez vezető lépcsőkön. Az utolsó pár fok nem jelentett neki akadályt, megkapaszkodott és leugrott. Az óriási ajtó abban a pillanatban kinyílt, saját szemével látta, ahogy egy férfi kisétál, arcán elégedett vigyor. A fiú megállt hirtelen, hátát a falnak vetette, észrevétlen akart maradni.

- Rufus, ha megkérhetnélek... - az aurorok parancsnoka megtorpant, bevárta, a nála sokkal lassúbb Dumbledore-t. - Nem értem a nyílt kártyákkal való játékodat. Hermione Granger fiatalkorú boszorkány...

- Ezt tiszteletben is tartja a Minisztérium. De pont bele tartozik a korhatárba.

- Nem volt elég neki ennyi nyomasztó dolog, ami rá nehezedett? Mi szükség a következő lépésre, kérdem én. Hisz nem rég...

- Albus, nem várhatunk. Már túl kockázatos minden. - Rufus Scrimgeour magára kanyarította köpenyét és elment. 

Draco úgy vélte, lélegzet vételét még Dumbledore is tisztán hallja. Izgalmában tüdeje sípolva jutott levegőhöz, tenyerét a szájára tapasztotta.

A szituációról kellemetlen emlékek törtek fel benne. Kiskorában apja mindig megtiltotta neki, hogy játsszon a normális gyerekekkel. Azzal hitegették, hogy ő sokkal különlegesebb, kiváltságosabb hozzájuk, nem valók egy légtérbe, egy játszótérre. Ezek a fajta örömök neki nem jutottak. Most mégis úgy érezte, mintha ez egy bújócska lenne. Játszik a két varázslóval, vajon melyikőjük veszi észre őt előbb.

- Draco, hát te...? - Hermione zavarta ki gondolatai zavaros szobájából, elméje összekuszálódott. Nehezen tudott elkövetkeztetni a képzelettől és valóságtól.

- Granger, reggeliztél? - kérdezi, valamivel finomabb hangnemben az eddigiekhez képest. A lány is meglepődik Draco modorán, de bólint.

- Már egy órája befejeztem - megköszörüli a torkát, kissé félve néz a fiúra. - Ha esetleg drága időd engedi, benéznék a könyvtárba. 

- De hisz tegnap este voltál már ott - Draco nem akart engedni magának. Megpróbált belegondolni, milyen is lehet elmélyülni egy könyvben. Mit szerethet Hermione annyira a poshadt lapokban és szakadásig hajtogatott, szamárfüles enciklopédiákban. - Menjünk.

Roskadásig rakott polcok, több ezer könyvvel és folyóirattal. Hosszú asztalok sorakoztak minden szekciónál, székek és egy elég kényelmetlennek tűnő, fából készült pad is várta a látogatókat. Draco kételkedett magában, feszülten ült le székre, kezeit az asztalon pihentette egy vaskos Bájitaltan haladóknak című tankkönyvön. 

- Madame Cvikker, esetleg megrendelésre került már a Rúnafordítás haladóknak összes? - Draco nem akart hinni a fülének. Őrültségnek tartotta Hermione buzgóságát, hogy rögtön egy sorozat után kutakodott, pedig még el sem kezdődött ez a tanév. Vagyis estig várniuk kell. 

A könyvtáros nő fontoskodva megigazította szemüvegét, megrázta a fejét. Így végre meglátta a szőke fiút, aki tanácstalanul, helyét keresve elmélkedett magában.

- Segíthetek önnek, Mr Malfoy? - Draco tudta, hogy mindenki ismeri a nevét. Mégis meglepte a nő. Ennyire nyilvánvaló volt, ki is ő. 

Nem tartott sok ideig a felismerés. Madame Cvikker nem kis gúnnyal kérdezett tőle az előbb, nyilván nem nézte ki egy aranyvérűből, aki ráadásul a Malfoy nevet viseli, hogy egy könyvtárban dolga lenne. Esetleg olvasni támadt kedve. 

- Igen - a fiú válaszára Hermione megállt a könyv keresésben. - Én a... - egyetlen cím se jutott az eszébe, ami értelmes lett volna. 

Agyát beszőtték a rémképek, amik előfurakodtak, mikor Hermionéra nézett. Nagyot nyelt, vissza tartotta kitörni akaró hisztériáját. Rá akart üvölteni a lányra, hogy minden az ő hibája. Belekeverte ebbe azzal a származással, amit mindenhová magával hordott, mint jelkép. 

- Kiválasztottad a könyvedet? - hangja elcsuklott, önbizalma megingott. 

- N-nem.

- Hermione - a lány neve marta a száját, ahogy eszébe jutott Dumbledore emléke. A sárvérű lány holtan a padlón. Perselus Piton, ahogy rá nézett. Ő rá nézett. 

Nem szeretett volna gyengének tűnni. Ez nem rá vallt. A szülei szégyenükben letagadnák, alázat és nyomor lett volna a jutalma, ha feladta volna. - Khm, Granger. Még ma kiválasztanád? - hangja csattant, eddig ingatagnak hitt lénye most átváltozott. 

Kegyetlennek kellett lennie, sikert akar. Nem bízhatott senkiben. Egyedül kellett megtennie. Egyetlen tanévről volt szó, utána megszabadulhatott volna a lánytól. Ezt mondták neki.
Pontosabban csak remélte, hogy mondta már ezt valaki korábban.

Hetedik fejezet - A második emeleti folyosó

Elhalkuló zsivaj, egy magasra emelt kéz jelezte, hogy hosszú beszéd következik. Évekkel ez előtt a Roxfortban tanuló diákok sora, tömege takarta el Draco szemem elől Dumbledore professzor messziről felismerhető alakját. A fiú tudta, hogy az igazgató állt elöl, de nem tudott közelebb menni hozzá, az emlék nem engedte. 

- Mint azt mindenki tudja, újra sötét erők igyekeznek birtokba venni és lerombolni Roxfortot, s én úgy vélem, nem járhatnak sikerrel, ha minden szükséges információt megadunk nektek - mocorgás, néhány suttogott szó ütötte meg Draco fülét. A Kiválasztottról lesz szó?

Draco felismerte a Griffendélesek soraiban álló Remus Lupin fiatalabbik énjét, mellette pedig ott állt James Potter, Sirius Black és Peter Pettigrew. Dumbledore hosszas hallgatásával mintha segíteni akart volna a, még számára is láthatatlan Dracon, a fiúnak volt elég ideje megkeresni azokat a személyeket is, akikről tudta, hogy jelen voltak. Jelen kellett lenniük.

Két oszlopot ment balra, ugyan olyan tejföl szőke fiatalembert pillantott meg, mint amilyen ő is volt. 

- Apa? - normál hangerővel mondta, Lucius Malfoy alakja meg sem mozdult. Mellette ott állt a tündéri szépségű Narcissa is, szorosan Lucius mellett. - Ez nem lehet igaz! 

Dumbledore professzor elcsitította a kezdetleges morajt, pálcasuhintással előidézett örvénylő, ezüstös főnix madár repülte körbe a Nagytermet. 

- Ez egy patrónus. Szükségetek lesz rá, a dementorok ellen nincs jobb védekezés. A párbajszakkörön majd...

- Voldemort ellen is ezt a gyenge, fuvallat erejű varázslatot használjuk? - susmorgott Draco mellett egy pocakos, mély hangú fiú. Őt is azonnal felismerte, Monstro apja volt az. 

- Ellene nem tudsz tenni semmit - válaszolta, bár még mindig láthatatlan volt, szavai pedig süket fülekre találtak. 

Egy pillanatra az eszébe ötlött, felesleges lenne Monstro és Crack szüleit kiokítani, hisz mindegyik a Sötét Nagyúr szolgája lett. 

- Perselus, netán van valami mondanivalód? - a levegő megfagyott, Draco vissza tartotta a lélegzetét. Dumbledore nem véletlenül szólította meg a fekete hajú fiút, aki éppen háttal volt az igazgatónak. Piton egyenesen Draco irányába nézett, úgy tűnt, láthatja őt. Perselus keserű mosollyal a Nagyterem ajtajára nézett, ezzel is üzente, ez nem a megfelelő hely. 

Dumbledore nem emiatt küldte vissza az emlékbe. Nincs itt helye most. 

Az ajtó felé vette irányát, hátával lökte ki, tekintetét nem bírta levenni a mardekáros fiúról. 

A kastélyban bolyongott, az szinte porszemekig hasonlított a mostani állapotához. Eltekintve néhány festménytől és egy lovagi páncéltól. 

Céltalannal gondolta magát egészen addig, míg egy hangos, kínnal átitatott sikítást nem hallott meg a második emeletről. Draco rohanni kezdett, már félúton volt, mikor a többi diák egy emberként rontott ki a Nagyteremből. 

Izzadt, nyakánál fojtogatta ruhájának gallérja, a mardekáros pulóverének anyaga csípte a bőrét. Hármasával szedte a lépcsőfokokat, könyökkel lökte be a folyosó és közte lévő ajtót. Itt lesz mindennek a kulcsa, most rájöhet arra, miért óvják annyira a sárvérűeket, mint szerinte kellene. 

Ismeretlen lány feküdt a padlón, vér tócsában, mozdulatlanul. Mielőtt Draco bármit is tehetett volna, a látvány kavarogni kezdett, elhomályosult. Végül teljesen eltűnt.

Draco a torkához kapott, úgy szakadt ki az emlékből. A padlóra esett, fejét beverte a márványba. Kapkodott, tágra nyílt szemekkel a plafont nézte. Megfelelő szavakat keresett, holott semmi pénzért nem vallotta volna be másnak, mit is érzett az iroda padlóján feküdve.

Félt. Rettegett, a kudarc miatt, amit okozhatott. Az a sárvérű lány - Draco biztos volt az áldozat származásában -  holtan hevert a második emeleti folyosón, ráadásul nem derült ki, ki és miért végzett vele. 

Nem okozhatott csalódást, az a családjának túl nagy veszteség lett volna. Viszont azt sem engedhette meg magának, hogy Hermione Granger is úgy végezze, mint az a lány. Az azt jelentené, hogy nem volt elég erős. 

Hermione nem végezheti úgy. 

- Nem...az nem lehet - mondta ki Draco hangosan is, hogy tisztában legyen vele. Rajta múlt minden.